Ma nőnap van.
Ilyenkor virágot adnak.
Mosolyognak.
Beszélnek arról, mennyire fontosak a nők.
De van valami, amiről ilyenkor valahogy senki nem beszél.
Arról, hogy ebben az országban lányok nőnek fel úgy, hogy a testük körül már gyerekként megjelenik a piac.
Nem metaforikusan.
Nagyon is konkrétan.
Intézetekben, folyosókon, kollégiumi szobákban, buszmegállókban, parkolókban.
És mindenki tud róla egy kicsit.
A gyerekek suttogják.
Az ott dolgozók hallanak róla.
A környék tud róla.
De a rendszer valahogy mindig csak akkor veszi észre, amikor már botrány lesz.
Mint a Szőlő utcai ügy.
Pár napig címlap.
Pár napig felháborodás.
Aztán csend.
Mintha egyetlen hely lenne.
Mintha egyetlen eset lenne.
Pedig aki figyel, az tudja: ez nem egy cím.
Ez egy mintázat.
Egy olyan világ, ahol a legkiszolgáltatottabb lányok körül mindig felbukkan valaki, aki üzletet lát bennük.
És amikor egy társadalomban ez ennyire könnyen megtörténhet, az nem csak bűnözők története.
Az már a rendszer története.
Persze közben mindenki beszél gyermekvédelemről.
De a védelem nem szó.
A védelem jelenlét.
Figyelem.
Biztonság.
És amikor egy intézetben egy gyerek havi ötezer forintot kap, az nem csak pénzről szól.
Az egy jelzés.
Hogy mennyire van a rendszer szélén.
Hogy mennyire könnyű magára hagyni.
És ahol gyerekeket hagynak magukra, ott mindig megjelennek azok, akik kihasználják őket.
Ezért furcsa nekem a virág.
Mert miközben csokrokat osztanak nőnapon, vannak lányok ebben az országban, akiknek a biztonsága még mindig bizonytalan.
Akik körül túl sokszor jelenik meg az erőszak, a kényszer, a prostitúció árnyéka.
És erről valahogy ritkán beszélünk az ünnepi beszédekben.
Pedig pont erről kellene.
Mert a nők egyenjogúsága nem ott kezdődik, ahol már minden rendben van.
Hanem ott, ahol a legkiszolgáltatottabb lányokat sem lehet többé elhallgattatni.
Ott kezdődik, ahol nem lehet többé úgy tenni, mintha ezek csak elszigetelt ügyek lennének.
És ott kezdődik, ahol a társadalom végre hajlandó szembenézni azzal, hogy a csend is része a problémának.
Ezért ma nem virágot kérek.
Ha virágot akartok adni nőnapra, akkor tegyétek le azoknak a lányoknak az emlékére,
akiket ez a rendszer hagyott magukra.
És utána ne menjetek haza csendben.
Mert a virág egy napig tart.
De az a világ, ahol a legkiszolgáltatottabb lányokból üzlet lehet,
az addig fog tartani, amíg hagyjuk.
Úgyhogy ma ne csak virágot hozzatok.
Hozzatok hangot.
Hozzatok dühöt.
Hozzatok bátorságot.
Hogy végre kimondjuk azt, amit túl sokáig próbáltak elhallgattatni.
NE HAGYJUK!
Today is Women’s Day.
On this occasion, people give flowers.
They smile.
They talk about how important women are.
But there is something that somehow no one seems to talk about on this day.
That in this country, girls grow up in a way, that the marked forces already surround them when they are still children.
Not metaphorically.
Very literally.
In institutions, on corridors, in orm rooms, at bus stops, in parking lots.
And everyone knows about it, at least a little.
The children whisper about it.
The people who work there hear about it.
The neighborhood knows about it.
But somehow, the system only ever notices when it becomes a scandal.
Like the Szőlő utca case.
A few days on the front page.
A few days of outrage.
Then silence.
As if it were a single place.
As if it were a single case.
But anyone who pays attention knows: this is not a headline.
It’s a pattern.
A world where the most vulnerable girls are always surrounded by people who see them as a business opportunity.
And when this can happen so easily in a society, it’s not just a story about criminals.
It’s a story about the system.
Of course, everyone talks about child protection.
But protection isn’t just a word.
Protection is presence.
Attention.
Safety.
And when a child in an institution receives five thousand forints a month, it’s not just about money.
It’s a warning sign.
How marginalized they are.
How easy it is to abandon them.
And where children are left to fend for themselves, there will always be those who take advantage of them.
That’s why flowers seem strange to me.
Because while bouquets are being handed out on Women’s Day, there are girls in this country whose safety is still uncertain.
Who are too often surrounded by violence, coercion, and the shadow of sex trafficking.
And somehow we rarely talk about this in our festive speeches.
But that’s exactly what we should be talking about.
Because women’s equality doesn’t start where everything is already fine.
It begins where even the most vulnerable girls can no longer be silenced.
It begins where we can no longer pretend that these are isolated cases.
And it begins where society is finally willing to face the fact that silence is also part of the problem.
That is why I am not asking for flowers today.
If you want to give flowers on Women’s Day, lay them in remembrance of those girls
who have been abandoned by this system.
And afterwards, don’t go home quietly.
Because flowers last for a day.
But the world where the most vulnerable girls can be turned into a business
will last as long as we allow it to.
So today, don’t come with just flowers.
Come with your voices.
Come with your anger.
Come with your courage.
So that we can finally say what they have tried to silence for too long.
DON’T LET IT HAPPEN!
Üdvözlök mindenkit. A nevem Natalia, és az Artemisszió Alapítványt képviselem. Mindennapi munkánkban az integrációra összpontosítunk – segítünk azoknak, akik mindent maguk mögött hagytak, hogy megtalálják helyüket egy új társadalomban.
A Nemzetközi Nőnap alkalmából egy olyan kérdést fogok feltenni, amely gyakran politikai manipuláció áldozata, de valójában konkrét, brutális tények állnak a háttérben: “Gondolkodtál már azon, miért látunk ennyi férfit és sokkal kevesebb nőt a migrációs útvonalakon, a hírekben vagy a határokon lévő sorokban?”
Sokan azt a téves következtetést vonják le, hogy a nőknek ‚nem muszáj‘ menekülni. De az igazság az, hogy egy nő számára a biztonsághoz vezető út gyakran a poklon keresztül vezet – olyan út, amit sokan egyszerűen nem élnek túl.
Most bemutatom azokat tényeket, amelyeket mind a terepen szerzett tapasztalatainkból, mind a nemzetközi jelentésekből tudunk:
1. Az erőszak, mint a belépés ára: A Nemzetközi Mentőbizottság és az Orvosok Határok Nélkül (International Rescue Committee és Médecins Sans Frontières, MSF) szerint a törvénytelen migrációs útvonalakon utazó nők és lányok akár 80%-a válik szexuális vagy fizikai erőszak áldozatává. Ezt csempészek, helyi bandák vagy azok követik el, akiknek meg kellene védeniük őket. Sok nő számára az európai biztonság ára a testi integritás.
2. A halandóság csendje: 2014 óta az IOM “Eltűnt migránsok” (Missing Migrants) projektje több mint 64 000 elhunyt vagy eltűnt embert rögzített. A nők fizikailag kiszolgáltatottabbak a végkimerülésnek és a betegségeknek olyan utazások során, amelyek hónapokig is eltarthatnak. Sokan sivatagokban vagy tengeren halnak meg, és sosem kerülnek be a “sikeres migráció” statisztikáiba.
3. Emberkereskedelem: Ez a legszörnyűbb adat – a nők és lányok teszik ki világszerte az emberkereskedelem áldozatainak 71%-át . A migrációs útvonalakon a nőket gyakran inkább eladandó termékként kezelik, nem emberként. Számtalan nő egyszerűen eltűnik a kizsákmányolás hálózataiban, mielőtt még eljutnának az európai határokhoz.
Pontosan ezért döntenek gyakran a családok kétségbeesetten, hogy a férfit küldik elsőként. Nem azért, mert “fontosabb”, hanem mert az út egy halálcsapda a nők számára. Azért megy a férfi először, hogy túléljen, biztonságos helyet találjon, és végül megmentse feleségét és gyermekeit a “halálos utazástól” és egyesítse a családot.
Az Artemissziónál azokkal dolgozunk, akik ezt megvalósították. Látjuk ezeknek a nőknek a hihetetlen erejét, akik mindazok ellenére, amin keresztülmentek, igyekeznek megtanulni a nyelvet, munkát találni és egy új életet építeni.
Az integráció nem csupán a papírmunkáról szól. Ez a méltóság helyreállításáról szól. Arról szól, hogy egy olyan világot teremtsünk, ahol egy nőnek nem kell kockáztatnia az életét, csak hogy félelem nélkül aludjon éjszaka.
Ma itt állunk nem csak azok mellett, akik jelen vannak, hanem azért a több ezer nőért, akiknek hangját örökre elhallgattatták az úton a biztonság felé. Igazságot követelünk minden nőnek, aki nem lehet ma itt.
Köszönjük a szolidaritásodat!”
Greetings to everyone. My name is Natalia and I am here representing the Artemisszio Foundation. In our daily work, we focus on integration—helping people who have left everything behind to find their place in a new society.
At this event for International Women’s Day, I want to ask a question that is often subject to political manipulation, but to which there are concrete, brutal facts: ‘Have you ever wondered why we see so many men and far fewer women on migration routes, in the news, or in border queues?’
Many draw the false conclusion that women ‘don’t need’ to flee as much. But the truth is that for a woman, the path to safety is often a journey through hell—a journey that many simply do not survive.
Here are the facts that we know from both field experience and international reports:
1. Violence as the ‘Price of Admission’: According to the International Rescue Committee and Médecins Sans Frontières (MSF), up to 80% of women and girls traveling on irregular migration routes become victims of sexual or physical violence. This is committed by smugglers, local gangs, or even those who are supposed to protect them. For many women, the price of reaching safety in Europe is their bodily integrity.
2. The Silence of Mortality: Since 2014, the IOM’s ‘Missing Migrants’ project has recorded over 64,000 people who have died or gone missing. Women are physically more vulnerable to exhaustion and illness during journeys that can last for months. Many die in deserts or at sea, never becoming part of the statistics of ‘successful migration.’
3. Human Trafficking: This is the most horrific figure—women and girls make up 71% of all human trafficking victims worldwide. On migration routes, a woman is often treated as a product to be sold rather than a human being. Countless women simply disappear into networks of exploitation before they even get close to a European border.
This is exactly why families often make the desperate decision to send the man first. Not because he is ‘more important,’ but because the journey is a death trap for a woman. He goes first to survive, to find a safe place to stay, and to eventually save his wife and children from the ‘death route’ through legal family reunification.
At Artemisszio, we work with those who made it. We see the incredible strength of these women who, despite everything they’ve endured, strive to learn the language, find work, and build a new life.
Integration is not just about paperwork. It is about the restoration of dignity. It is about creating a world where a woman does not have to risk her life just to sleep at night without fear.
We stand here today not only for those who are present, but for the thousands of women whose voices were silenced forever on their way to safety. We demand justice for every woman who couldn’t be here.
Thank you for your solidarity!”
Dimana vagyok, pszichológusként dolgozom a MiraHáz csapatában. Női támogató csoportokat vezetek, ahol a tudatos nőiességre és a kiegyensúlyozott együttélésre törekszünk. És azt mondom, hogy együttélés, mert ma arról szeretnék beszélni, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz, és a nők vakfoltjáról. Hogy tudjuk, mikor van itt az ideje távozni.
Voltak olyan kapcsolataim, ahol sokat bántottak. Ez már a múlté, és most szerető partnerem van. Egy dolgot másképp csináltam, hogy eljussak idáig, és hirtelen megláttam az összes jó férfit magam körül. Már nem várom, hogy a bántalmazó férfiak megváltozzanak. Abbahagytam a szavaikra és ígéreteikre való figyelést, és elkezdtem inkább a tetteikben keresni a felelősségvállalást. Az „Ez nem az, amit akarok, de hiszem, hogy meg fogja érteni” átalakult „Ez nem az, amit akarokká. Pont.” Mert végül is csak egy másik formája a kontrollnak és a bántalmazásnak, ha elvárjuk tőlük, hogy megváltozzanak értünk. A maradás csak bátorítja őket – semmi baj, végül visszajön, így is működik. Ha tényleg változni akarnának, megtennék. Ha készek lennének a változásra, megtennék. Úgy törtem meg az erőszak körforgását az életemben, hogy elfogadtam: mások a saját tempójukban változnak, és az ő döntésük, mikor hogyan viselkednek. Ahelyett, hogy kétségbeesetten próbáltam volna rájuk kényszeríteni a reményeimet, megtanultam, hogyan hagyjam ki az életemből azt, amit nem akartam, hogy benne legyen. Idővel ez egyre könnyebbé és gyorsabbá vált, míg végül teljesen eltűnt. Tiszteletet akarunk? Meg kell nekik mutatnunk azzal, hogy hagyjuk őket azzá válni, akivé mélyen legbelül válni akarnak, anélkül, hogy elképzelnénk magunkat nagy megmentőként, tanítóként vagy a fejlődés elősegítőjeként egy olyan történetben, amelynek főszereplője nem mi vagyunk. Mi csak mellékszereplők vagyunk mások életében. A saját életünknek vagyunk főszereplői, ezért elsősorban magunkra kell koncentrálnunk. Egyenlőséget akarunk? Mi lenne, ha úgy is viselkednénk, hogy elfogadjuk, hogy mindkét nézőpontunk érvényes lehet, de talán nem kompatibilis?
Voltak olyan kapcsolataim is, ahol szenvedtem a másik fél éretlenségétől, a Pán Péter-komplexustól, az elkerülő típusútól. Valójában életem nagy részében e két szélsőség között ingadoztam. Ez is már a múlté, mert megtanultam, hogyan kell elmenni. Mert abbahagytam, hogy jó szándékaikat, potenciáljukat, az én elképzelésemet arról, hogy kiknek kellene lenniük, a valóság és a saját igényeim fölé emeljem. Igazi férfiakat akarunk magunk mellett? Mi lenne, ha nem maradnánk azok mellett, akik nem azok? Amikor kiléptem ebből a körforgásból, rájöttem, hogy mennyire nem láttam a körülöttünk lévő érett, stabil férfiakat. Az egyetlen módja annak, hogy észrevegyük őket, az, ha elengedjük azokat, akik nem valóak hozzánk, és inkább arra koncentrálunk, amit mi akarunk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy mások terveinek szenteljük. És az egyetlen módja annak, hogy mindkettőnknek legyen hely, az, ha saját igényeinket helyezzük előtérbe, és megtanuljuk, hogyan kell otthagyni a rossz embereket és környezeteket.
A távozás nem az autonómiáról szól. Arról szól, hogy valódi határokat állítsunk fel. Hogy magas szociális higiéniát tartsunk fenn. A falak tartják távol az embereket, a határok megmutatják nekik, hol van az ajtó.
Voltam olyan társaságban is, ahol az emberek tolerálták a függőket, az ittas vezetőket, a cinikus vagy elkerülő életfelfogást. Nekik ez nem volt gond, de nekem igen. Így megtanultam, hogyan kell elhagyni őket is. Mert elhagyni a csalódást okozó partnereket egy dolog. Elhagyni azt a környezetet, amely táplálja őket, az már önmagában erő.
A távozás gyógyító hatású, mind számunkra, mind a másik fél számára. Az ezzel járó csend a legerőteljesebb üzenet egy információs szennyezéssel elárasztott világban. A távozás gyakran a legnagyobb együttérzés kifejezése, mind számunkra, mind a másik fél számára. Ha kommunikálsz, és ők még nem állnak készen befogadni az üzenetet, hagyd őket. És ha azt gondolod, hogy „nem tudok elmenni, mert…”, kérdezd meg magadtól: „Szeretetből cselekszem? Vagy félelemből, haragból, kétségbeesésből?” Az igazi, feltétel nélküli szeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk: mások nem fognak beleilleni a világunkról alkotott tökéletes elképzelésünkbe, és azt is, hogy más körülmények között mi magunk is boldogok lennénk. Így néz ki az egyenlőség. Mindannyian jobbat érdemlünk. És ezt úgy érhetjük el, hogy odafigyelünk arra, hogy a cselekedetek és a szavak összhangban legyenek. Mind magunkban, mind másokban.
My name is Dimana and I am a psychologist from the team of MiraHáz. I lead women support groups, where we strive for conscious femininity and balanced coexistence. And I say coexistence, because today I want to talk to you about how we relate to one another and abour our blindspot as women. To know when it is time to leave.
I’ve been in relationships where I was mistreated a lot. This is now in the past and I have a loving partner. I did one thing different to get there and suddenly I saw all the good men around. I stopped believing that abusive men will change. I stopped focusing on their words and promises and started looking for accountgability in their actions. This is not what I want but I believe he will understand” turned into “This is not what I want. Period.” Because in the end, it is just another form of control and abuse to expect them to change for us. Staying also encourages them – it is fine, she will come back in the end, it is working as it is. If they trully wanted to change, they would. If they were ready to change, they would. I ended the cycle of violence in my life by allowing other people to have their own pace of growth, their own choice how to behave and when. And instead of desperately trying to force them into my hopes, I learned how to leave what I didn’t want in my life. In time it got easier, faster, until the need of it completely disappeared. We want respect? We need to show them the same by letting them be who they deep down choose to be, without imagining we are the great saviour, teacher or growth bringer in a story where the main character is not us. We are a sidekick in other people’s lives. But we are the main character in ours, so we need to focus on us first and foremost. We want equality? How about acting like it by accepting that both our points of view may be valid, but maybe not be compatible?
I’ve been also in relationsbips where I suffered the other person’s immaturity, the Peter Pan complex, the avoidant type. In fact, for most of my life I was swinging between those two extremes. This is also in the past, because I learned how to leave. Because I stopped putting their good intentions, their potential, my idea of who they were supposed to become on a pedestal above reality and above my own needs. We want real men beside us? How about not staying with the ones who aren’t? When I got out of this cycle, I saw how blind I was for the mature stable men around us. But the only way to notice them is by leaving others be when they are not aligned with us and focus on what we want instead. Life is too short to devote it to somebody else’s project. And the only way we have space for both is by putting our needs first and learn how to leave the wrong people and environments.
Leaving is not about self-sufficiency. It is about setting a real boundary. Keeping high social hygiene. Walls keep people out but boundaries show them where the door is.
I’ve been also in social circles, where people tolerated addicts, drunk drivers, cynical or avoidant approach to life. They were okay with it, but I wasn’t. So I learned how to leave them too. Because leaving the disappointing partners is one thing. Leaving the environment that nourishes them is power all by itself.
Leaving is healing, for us and for the other side. The silence that comes with it is the strongest message possible in a world drowned in informational polution. Leaving is also often the biggest act of compassion, both for us and the other side. If you communicate and they are not ready for the message, let them be. And if you think “I cannot leave, because…” ask yourself “Am I acting out of love? Or out of fear, anger, desperation?” True unconditional love is to accept that others won’t fit into our perfect idea of the world and at the same time accept we would be happy in different circumstances. This is how equality truly looks like. We all deserve better. And we can achieve that by paying attention if actions and words are alligned. Both in us and in others.
Annyi mindenről kellene beszélni. Olyan sok minden van, ami miatt dühös vagyok. Egy igénytelen, fasiszta, nőellenes, cigányellenes, LMBT-ellenes pártállamban élünk. És a Roma Női Hálózat tagjaként kötelességem közvetíteni a roma nők dühét.
Iváncsik Fanni vagyok, egy roma nő, feminista, magyar állampolgár.
Tudjátok hány roma család, anya, lány, gyerek szenved a lakhatási válságban? Tudjátok hányan élnek a létminimum alatt? Van fogalmatok arról, hogy a rendszer és a társadalom hogyan hagyja hátra és tiporja el őket? Vannak, akik a kibaszott erdőben laknak áram, víz és fűtés nélkül. Erdőben. 2026-ban. Magyarországon.
És erre mi a válasz? A gyűlöletkeltés. Az ujjal mutogatás. Az elfordított fejek. Mert amíg a többségi társadalomnak megadatik, hogy meleg lakásban hajtsa le a fejét, addig könnyű azt mondani, hogy „a cigányok miatt szar ez az ország”.
Kényelmes bűnbakot gyártani. Kényelmes nem látni.
Ebben a helyzetben nem az a kérdés, hogy a roma nők miért élnek szegénységben. Az én kérdésem az, hogy ki profitál abból, hogy ott tartják őket? Ki profitál abból, hogy generációk nőnek fel kilátástalanságban? Ki profitál abból, hogy mindig legyen kit hibáztatni, miközben a rendszer érintetlen marad?
Miközben egyesek a fotelben ülve ítélkeznek, a roma nők harcolnak a túlélésért minden nap. A lakhatás nem luxus. A lakhatás alapjog. De a politika nem segít. A társadalom nem törődik. A média hallgat vagy csak arról képes hírt adni, hogy Gáspár Evelin a külügyminisztériumban dolgozik. És utána még van arcuk megkérdezni, hogy „miért ilyen a helyzet”.
Egyszer egy újságíró megkérdezte tőlem, hogy szerintem miért nem dolgoznak a roma nők. Tudjátok mit válaszoltam? Azt kérdeztem vissza: te tényleg ennyire hülye vagy?
Mert a roma nők dolgoznak. Láthatatlan munkát, alulfizetett munkát, kizsigerelő munkát. Gondoskodnak, túlélnek, szerveznek, kitartanak. És amikor mégis bejutnak a munkaerőpiacra, alacsonyabb bért kapnak, több megaláztatást, kevesebb esélyt. És közben még hálásnak is kellene lennünk.
A kirekesztés nem csak igazságtalan. Veszélyes.
Ritkán látni roma nőt annál az asztalnál, ahol a mi életünkről döntenek. Hányan másztak már fel a ranglétrán a romák hátán? Hányan hagytak tényleges, kézzelfogható változást a közösségünkben? A válasz: kevesen, nagyon kevesen.
És ez nem véletlen. A rendszer pont így van összerakva, hogy mindig legyen valaki, akit lehet rugdosni, mindig legyen valaki, aki függ tőle.
A támogatási struktúra nem minket akar felemelni. A függőségünkből élnek. Mindig legyen valaki, akihez hozzányúlnak, akit felhasználhatnak egy projektben, egy pályázatban, vagy politikai haszonként. Az anya, aki rettegve megy el a nőgyógyászhoz, a gyerek aki éhezik és minden roma gyerek, aki szegregált intézményben tanul, na ők csak statisztikai adat. És amúgy is, olyan szuper pályázatokat lehet írni, aminek a célja a roma nők segítése. Ugye?
És közben kialakult két különleges csoport, akik ebből élnek. Az egyik: a gazdag, jól nevelt értelmiségi lányok, akik a saját kis ügyeiket tolják, miközben zászlóra tűzik a kisebbségi ügyeket, de a romák életében nem hagynak látható nyomot.
A másik: a „professzionális segítők”. Felső-középosztálybeli, diplomás emberek, akik fizetésért és politikai tőkéért képviselik azokat, akiknek egy szó sem jut a saját sorsukról.
Így jön létre a groteszk helyzet: a döntéshozói székekben csak kívülállók ülnek, akiknek fogalmuk sincs a valós problémákról, akik nem érzik, nem élik meg.
Ők beszélnek rólunk. Mi ritkán beszélhetünk magunkról. Ha egy probléma megoldódna, megszűnne a projekt. Ha megszűnne a projekt, megszűnne az állás.
Ez a rendszer nem a mi felemelésünkre épül, hanem a függésünkre. Mindig kell valaki, aki a politikai gépezet része lehet, aki felhasználható, aki kiszolgáltatott marad.
Ez a valóság. Ez az igazság.
De a mi válaszunk erre továbbra is az, hogy a roma nő az lehet, aki csak lenni akar!
There is so much to talk about. There are so many things that make me angry. We live in an undemanding, fascist, misogynistic, anti-Roma, anti-LGBT party state. And as a member of the Roma Women’s Network, it is my duty to convey the anger of Roma women.
My name is Fanni Iváncsik, I am a Roma woman, a feminist, and a Hungarian citizen.
Do you know how many Roma families, mothers, girls, and children are suffering in the housing crisis? Do you know how many are living below the poverty line? Do you have any idea how the system and society are leaving them behind and walking all over them? There are people living in the fucking forest without electricity, water, or heating. In the forest. In 2026. In Hungary.
And what is the response to this? Hate speech. Pointing fingers. Turning away. Because as long as members of the majority are able to lay their heads down in warm homes, it’s easy to say, “This country is shit because of the Gypsies.”
It’s convenient to create a scapegoat. It’s convenient not to see.
In this situation, the question is not why Roma women live in poverty. My question is, who benefits from keeping them there? Who benefits from generations growing up with no prospects? Who benefits from always having someone to blame, while the system remains untouched?
While some sit in their armchairs and pass judgment, Roma women fight for survival every day. Housing is not a luxury. Housing is a basic right. But politics does not help. Society does not care. The media either remains silent or only reports that Evelin Gáspár works at the Ministry of Foreign Affairs. And then they have the nerve to ask, “Why is the situation like this?”
Once a journalist asked me why Roma women didn’t work. Do you know what I replied? I asked them back: are you really that stupid?
Because Roma women do work. They do invisible work, underpaid work, exploitative work. They take care of others, they survive, they organize, they persevere. And when they do enter the labor market, they receive lower wages, more humiliation, fewer opportunities. And we’re supposed to be grateful for that.
Exclusion is not only unjust. It is dangerous.
It is rare to see a Roma woman at the tables where decisions about our lives are made. How many have climbed the ladder on the backs of Roma? How many have brought about real, tangible change in our communities? The answer: very few, very few indeed.
And this is no coincidence. The system is designed in such a way that there is always someone to kick into, always someone who depends on this system.
The support structure does not want to lift us up. They thrive on our dependence. There must always be someone they can touch, someone they can use in a project, a grant application, or for political gain.
The mother who goes to the gynecologist in fear, the child who is hungry, and every Roma child who studies in a segregated institution—they are just statistical data. And anyway, you can write such great grant applications aimed at helping Roma women. Right?
And in the meantime, two special groups have emerged who make a living from this. One is rich, well-educated intellectual girls who push their own little agendas while championing minority issues, but leave no visible mark on the lives of Roma people.
The other is the “professional helpers.” These are upper-middle-class, college-educated people who, for a salary and political capital, represent those who have no say in their own fate.
This creates a grotesque situation: the decision-making seats are filled with outsiders who have no idea about the real problems, who do not feel or experience them.
They talk about us. We rarely get to talk about ourselves. If a problem were solved, the project would end. If the project ended, the job would end.
This system is not based on our advancement, but on our dependence. There always has to be someone who can be part of the political machine, who can be used, who remains vulnerable.
This is the reality. This is the truth.
But our response (as Roma Women’s Network) to this continues to be that Roma women can be whatever they want to be!
Transznemű gyerekként baj volt, hogy lányos vagyok. A legváltozatosabb traumákból épült körém gyűjtemény emiatt. Zaklatás, erőszak, lejáratás, fenyegetések, gyűlöletbeszéd. Volt aki az arcomba üvöltötte, hogy megölne, mások csak kívánták, aztán köptek hozzá egyet. Védelem helyett az iskolámból is majdnem kirúgtak, mondván normát sértek, és elijesztem a gyerekeket. A magam 17 évével úgy kereteztek mint két lábon járó fenyegetést a társadalmi rendre, mindezt egyetlen, egy szóval leírható tulajdonságom miatt. Nőies voltam.
Pedig olyan jól elmondták nekem mindig, hogyan védjem meg magam! Hogy a világ kegyetlen, nincs mit tenni, fel kell készülni a legrosszabbra, ha önmagam óhajtok lenni. De akik kegyetlenné tették, nekik valahogy sosem mondtak megálljt.
Később nőként is éltem tovább, és élek a mai napig. Egy darabig beolvadtam, senkinek nem az orrára kötve a teljes valómat. Olyan volt, mint élve eltemetve lenni. Állandóan hazudni hogy védjem magam, állandó kifogásokat keresni hogyan maradjak ki egy társaságból, amit nem éreztem biztonságosnak. Hogyan is éreztem volna? Számtalanszor hallgattam végig amint a közösségem szidják, nem tudván hogy a tagja vagyok, miközben nőként is lealacsonyítottak.
Aztán félve bár, néha még most is, de felvállaltam magam. Meg mertem fogalmazni, hogy elég, hogy talán nem nekem kellene szégyellnem magam. Ma már persze az a baj, ha nem vagyok elég nőies. Ha esetleg mégis, akkor volt, aki azt mondta oké, de legyek kedves takarodni a közéletből, mert a konyhában a helyem. Egyesek szerint sosem leszek nő, ami valamiért mindig csak akkor merül fel, ha több szükségletem van a létminimumnál.
De mindezzel megküzdök, és fogok még többel is. Nem azért mondom most el, hogy bárki sajnáljon. Hanem mert sok felismeréshez vezetett. Mert voltak rajtam kívül mások is, akiket bántottak. A súlyuk miatt. Amiatt, hogy menstruálnak. Szexelnek. Nem szexelnek. Furák. Uncsik. Túltolják. Egytől egyig nők, vagy nőiesek voltak. Mert valamiért mindig a nőiség fölé jut egy vagy több kapuőr, aki szavakkal vagy ököllel mutatja, hogy hogyan nem jó semmi. Szóval rájöttem, hogy nő az, aki kényszerűen beszéli a patriarchátus nyelvét, miközben a sajátját is meg kell tanulnia.
Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy sosem lesz jobb nekünk, sosem leszünk elég jók, ha ki-ki a saját mércéje szerint definiál. Mert aki definiál, aki meg akarja mondani hol és hogyan van a helyem, az hatalmat gyakorol. És irritálja, ha nem teheti. Mert ha én akarom ezt megtenni helyette, ha én akarok rendelkezni a testem és az életem felett, akkor az hirtelen identitáspolitikává válik. Szélsőséges individualizmussá, woke lobbivá és többletjogokért sipákolássá. Esetleg önzéssé.
És ez nem csak a kommentek között történik. Nem csak iskolai környezetben, vagy a fejünkben, hanem intézményesen. És az épülő-szépülő autokráciánknak jól mérhető következményei vannak. Vagyis jól mérhetőek lennének, de releváns bűnügyi statisztikák hiányában kénytelenek vagyunk hinni a szemünknek. Hinni a szemünknek, amikor transzneműek százai szorulnak ki a munkaerőpiacról nem- és névváltoztatás hiányában, majd a diszkriminációtól való jogi védelmet is elveszik tőlük. Legalább néhányuknak a sírkövére a saját neve lett írva.
Akkor is hinnünk kell a szemünknek, amikor majdnem minden héten agyonver vagy megöl egy nőt a párja, pedig lenne egy isztambuli egyezmény, amit a gender szó miatt nem ratifikáltak. Ha a szemünknek nem hiszünk, higgyünk az áldozatoknak. Azoknak a roma nőknek akiket kényszer sterilizáltak, azoknak a leszbikusoknak és transz férfiaknak akiket megerőszakoltak, hogy “áttérítsék” őket. Azoknak az LMBTQI fiataloknak, akiket nap mint nap bántanak, és a tanáraik nem mernek felszólalni mellettük a propagandatörvény miatt. Felfogjuk mekkora kegyetlenségek ezek? És még jobban is jártunk, ha a döntéshozóink csak tétlenül nézik, nem pedig elősegítik. Sőt, lehetőleg tapsoljunk is hozzá, meg örüljünk hogy pornhubon népszerűek vagyunk.
Dühítő aljasság egy véreskezű rendszertől, aminek a célja rendelkezni felettünk. Amiben csak akkor számít egy nő, ha fehér, középosztálybeli és szülni képes. Ennyi. Mindenki aki más, vagy mást gondol, az eszköz, tartalék, ellenségkép, importált vagy veszélyes. Ez ömlik a tévéből, a rádióból, ez látszik a plakátokon és az internet minden sarkán, nálunk egyelőre demokratikusnak csúfolt keretek között.
Mert egy elnyomó rendszernek ilyen a természete. Érzéketlenné akarja tenni a társadalmat a különböző kisebbségek, csoportok problémáira, annak tagjait dehumanizálja. Értelemszerű, hisz csak így lehet elérni, hogy azt gondolják nem érdemlünk empátiát. Volt, aki a szemembe mondta, hogy nem. Mert csak így lehet megfosztani minket a jogainktól. Pedig ha ez ellen nem szólalunk fel, bármelyikünk ellen is történjék, akkor felruházzuk a hatalmat, hogy eldöntse kinek lehetnek és kinek nem lehetnek szabadságjogai. Amint ez megtörténik, onnantól mindenki csak addig van biztonságban, amíg a hatalom elvárásainak eleget tesz.
És épp ezért nem szabad hagynunk, hogy megosszanak. Érdekük hogy megosszanak, erre van nagyon sok hangzatos kifejezésük. Genderlobbi, migránspárti, iszlamista, bűnöző, transz őrület. Mindig épp az, amin az érintettek jelenléte nélkül tépheti egymást bárki bármeddig együttműködés helyett. Az egyetlen megoldás az alulról szerveződés, a közösségbe kapaszkodás. Egymás emberi mivoltát látni, szükségleteit meghallgatni nem bonyolult. Képviselni sem, csak van egy nehéz, de elengedhetetlen része. Szembe kell néznünk a saját felelősségünkkel az elnyomásban. Alázatot kell tanúsítanunk egymás felé és tanulni a másiktól. Nem versenyeztetni a problémáinkat, hanem kezet nyújtani annak, aki éppen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Mert az egyenlőség nem arról szól, hogy ha majd eleget törleszkedünk hozzá, ha elég magasra mászunk a még elnyomottabbak hátán, akkor majd ránk is csepeg belőle. Nem fog. Vagy ha igen, elmúlik. Amint mi kerülünk sorra.
Ez nem megoldás arra, hogy egyenlőek vagyunk, és mégsincsenek egyenlő jogaink. A megoldás az akaratunk kifejezése. A történeteink elmesélése. A tudatosság, hogy mind ide születtünk, amibe hiába nem egyeztünk bele, ha már így alakult, ugyanolyan esélyekkel éljünk. Tudatosítanunk kell, hogy nem kérjük, hogy méltóságunk legyen, hanem méltóságunk van. A hatalomnak pedig kötelessége képviselnie minket. Mindannyiunkat. Azért van ott. Értünk felel, kérjük hát számon.
Minden. Egyes. Alkalommal. Akármilyen színekben pompázik épp.
És minél többen vagyunk, annál sikeresebb lesz. És mi is annál könnyebben vészeljük át a mindennapokat.
As a transgender child, it was a problem that I was girly. Because of this, I ended up with a collection of the most varied traumas. Harassment, violence, defamation, threats, hate speech. Some people yelled in my face that they would kill me, others just wished it and then spat on me. Instead of protecting me, my school almost expelled me, saying that I violated norms and scared other children away. At the age of 17, I was framed as a walking threat to social order, all because of one characteristic that can be described in a single word. I was feminine.
They always explained to me so well that I have to protect myself! That the world is cruel, there’s nothing you can do about it, and you have to prepare for the worst if you want to be yourself. But somehow, no one ever told “STOP” to those who made it cruel.
Later, I was living as a woman, and I still do to this day. For a while, I blended in, not revealing my true self to anyone. It was like being buried alive. Constantly lying to protect myself, constantly looking for excuses to get out of situations where I didn’t feel safe. How could I have felt safe? Countless times I listened as my community was berated, people not realizing I was part of it, while being belittled as a woman.
Then, even though I was afraid, sometimes I still am, I chose to step up as my true self. I dared to say that enough is enough, that maybe I shouldn’t be ashamed of myself. Today, of course, the problem is that I’m not feminine enough. On the occasions I was feminine enough, some would say it was okay, but that I should kindly get out of public life because my place was in the kitchen. Some people say I’ll never be a woman, which for some reason only comes up when I have more needs than the bare minimum.
But I’m fighting all of this, and I’ll fight even more. I’m not saying this so you’ll feel sorry for me. I’m saying it because it’s led to a lot of realizations. Because there were others besides me who were harmed. Because of their weight. Because they menstruate. Because they have sex. Because they don’t have sex. Because they’re weird. Because they’re ugly. Because they overdo it. They were all women, or feminine. Because for some reason, there is always one or more gatekeepers to womanhood who use words or fists to show how nothing is good enough. So I realized that a woman is someone who is forced to speak the language of patriarchy while also having to learn her own.
It wasn’t hard to conclude that things would never get better for us, that we would never be good enough, if everyone defined according to their own measures. Because whoever defines, whoever wants to say where and how I belong, exercises power. And it irritates them when they can’t do it. Because if I want to do it instead, if I want to have control over my body and my life, then it suddenly becomes identity politics. Extreme individualism, woke lobbying, and whining for extra rights. Maybe even selfishness.
And this isn’t just happening in the comments sections. It’s not just happening in schools or in our heads, but institutionally. And our growing autocracy has measurable consequences. Or rather, they would be measurable, but in the absence of relevant crime statistics, we are forced to believe what we see with our own eyes. Believe our eyes when hundreds of transgender people are forced out of the labor market because they cannot change their legal gender, and then they are also deprived of legal protection from discrimination. At least some of them had their own names written on their gravestones.
We must believe our eyes even when almost every week a woman is beaten to death or killed by her partner, even though there is an Istanbul Convention that has not been ratified because of the word “gender.” If we don’t believe our eyes, let’s believe the victims. The Roma women who were forcibly sterilized, the lesbians and trans men who were raped to “convert” them, the LGBTQI youth who are abused every day, and whose teachers do not dare to speak up for them because of the propaganda law. Do we realize how cruel these acts are? And we are even better off if our decision-makers just stand by and watch, rather than taking action to facilitate them. In fact, let’s applaud them and rejoice that we are popular on PornHub.
It is infuriatingly despicable coming from a bloodthirsty system whose goal is to rule over us. In which a woman only matters if she is white, middle class, and capable of bearing children. That’s it. Anyone who is different or thinks differently is a tool, a spare part, an enemy, an import, or a threat. This is what we see on TV and hear on the radio, what we see on posters and all over the internet, all within a framework that is still called democratic.
Because that is the nature of an oppressive system. It wants to make society insensitive to the problems of different minorities and groups, dehumanizing their members. It makes sense, because that is the only way to make people think that we do not deserve empathy. Some people have told me to my face that we do not. Because that is the only way to strip us of our rights. But if we stay silent in the face of this, no matter who it targets, we hand the authorities the power to decide who is and who is not entitled to human rights. Once that happens, people are safe only as long as they conform to whatever the authorities demand.
And that is precisely why we must not allow them to divide us. It is in their interest to divide us, and they have many catchy phrases for this. Gender lobby, pro-migrant, Islamist, criminal, trans madness. It is always something that allows anyone to tear each other apart without the presence of those affected, instead of cooperation. The only solution is to organize from the grassroots level and hold on to the community. It is not difficult to see each other’s humanity and listen to each other’s needs. Nor is it difficult to advocate, but there is a difficult but essential part to it. We must confront our own responsibility in oppression. We must show humility towards each other and learn from each other. We must not compete with each other’s problems, but reach out to those who are more vulnerable than us. Because equality is not about paying our dues, climbing high enough on the backs of those who are even more oppressed, and then hoping that some of that equality will trickle down to us. It won’t. Or if it does, it will pass. As soon as it’s our turn.
This is not a solution to the fact that we are equal, yet we do not have equal rights. The solution is to express our will. To tell our stories. To be aware that we were all born here, and even though we did not agree to it, now that it has happened, we should have equal opportunities. We must realize that we are not asking for dignity, we have dignity. And those in power have a duty to represent us. All of us. That is why they are there. They are responsible for us, so let’s hold them accountable.
Every. Single. Time. No matter what colors they are wearing.
And the more of us there are, the more successful it will be. And the easier it will be for us to get through each day.
Zita vagyok, a Nők egymásért mozgalom baloldali feminista ativistája!
Több hónapja számos elkötelezett és inspiráló nővel dolgozunk azon, hogy láthatóvá tegyük, milyen rendszerszintű igazságtalanságok érintik a nőket Magyarországon.
17 civil szervezet kezdeményezéséből született meg a Női minimum ami határozott válasz azokra a méltánytalanságokra, amelyekkel a magyar nők nap mint nap szembesülnek.
1. Csak az IGEN jelent igent! Követeljük a beleegyezés kultúrájának törvényi rögzítését, valamint azt, hogy a bosszúpornó önálló büntetőjogi tényállás legyen! A nők teste semmilyen körülmények között nem árucikk! Biztosítsanak valódi védelmet az erőszak áldozatainak! A nők biztonsága nem alku tárgya, hanem alapvető emberi jog.
2. Méltóságot a szülőszobában! Követeljük a szülészeti és nőgyógyászati erőszak hivatalos elismerését, megelőzését és felszámolását! Minden nő számára biztosítsák a betegjogok maradéktalan érvényesülését és a valóban tájékozott, szabad beleegyezést – figyelembe véve a marginalizált női csoportok speciális helyzetét és szükségleteit. Garantálják a gyakorlatban is a választott kísérő jelenlétét, és tegyék az intézeten kívüli szülést az állami ellátórendszer finanszírozott részévé!
3. Tabuk nélkül az iskolákban! Legyen kötelező, életkornak megfelelő szexuális és egyenlőségen alapuló kapcsolatra nevelés már első osztálytól.
4. A női szükséglet nem luxus! Tegyék vény nélkül elérhetővé az esemény utáni tablettát, illetve a lehetőségekhez mérten csökkentsék a fogamzásgátlók, óvszerek és betétek/tamponok adóterheit a legalacsonyabbra! Anyagi lehetőségeitől függetlenül, személyre szabott tájékoztatás után mindenki jusson hozzá korszerű és biztonságos fogamzásgátlási eszközökhöz, akár szociális támogatás bevezetésével!
5. Az én testem, az én döntésem! Biztosítsa az állam, hogy a nők külső befolyástól mentesen dönthessenek a terhességük kihordásáról vagy megszakításáról! Követeljük a „szívhangrendelet” azonnali visszavonását! Szűnjön meg a kötelező várakozási idő és tanácsadás: a döntés joga a nőé, a tájékoztatás legyen ítélkezésmentes, szakmai és szükség esetén ingyenes pszichológiai támogatással kiegészítve! A biztonságos abortuszhoz való hozzáférés legyen gyors, szociális alapon ingyenes a rászorulóknak. Engedélyezze a magyar állam a gyógyszeres terhességmegszakítást, és biztosítsa országos, megfizethető elérhetőségét! A reprodukciós jogok minden nőt egyformán illessenek meg, párkapcsolati formától és szexuális orientációtól függetlenül!
6. A gondoskodás munka – becsüljék és fizessék meg! Követeljük, hogy minden gyermeket nevelő személy gondoskodási munkáját fizessék meg jövedelemtől és családi formától függetlenül! Emeljék meg és tegyék inflációkövetővé a GYES-t, a családi pótlékot, az ápolási díjat és a fogyatékossággal élő vagy tartósan beteg családtagok után járó támogatásokat. A gyerekek válás után is legyenek biztonságban, az eladósodás veszélye nélkül. Biztosítsanak célzott lakhatási és munkaerőpiaci segítséget a rászoruló családoknak! Minden gyerek egyenlő! Minden gyermeknek joga van a szerető családhoz! Biztosítsák az örökbefogadás lehetőségét egyedülállók és azonos nemű párkapcsolatban élők számára is!
7. Fizessék meg a nők munkáját! A 2023-ban elfogadott bértranszparencia-irányelvet úgy vezessék be, hogy az érdemben csökkentse a nemek közötti bérszakadékot! Védjék meg a nőket a munkaerőpiacon! Adjon az állam támogatást a kisgyermekes anyákat és gondozási feladatokat ellátó munkavállalókat foglalkoztató munkaadóknak, és támogassák célzott eszközökkel a részmunkaidős és rugalmas foglalkoztatást! Támogassa az állam a hátrányos helyzetű nők munkába állását és méltó munkakörülményeit! A nők a férfiaknál jóval nagyobb arányban dolgoznak alacsony fizetésű ágazatokban. Ne a keveset keresők cipeljék a hátukon az ország terheit, legyen progresszív az adórendszer, mindenki a jövedelme mértékének megfelelően adózzon! Ne értékeljék le a gondoskodó munkát a munkaerőpiacon sem! Béremelést a szociális ágazatban dolgozóknak!
8. A szegénység is nőügy! Követeljük a legszegényebb családok komplex szociális támogatását, és a nők életútját figyelembe vevő, igazságos nyugdíjrendszert! Az állam hozzon létre több, kizárólag nők számára elérhető hosszú és rövid távú lakhatási megoldást! Készüljön átfogó kormányzati stratégia a hajléktalanság megelőzésére és a lakhatáshoz jutás biztosítására!
9. Semmit rólunk nélkülünk! Biztosítsa az állam a nők érdemi érdekképviseletét a döntéshozatal minden szintjén, a szakmai szervezetek bevonását a döntéshozatali folyamatokba! Követeljük a kifejezetten nők helyzetét vizsgáló hiánypótló kutatások rendszeres állami finanszírozását!
10. A törvény ne csak papíron létezzen! Az állam feladata nemcsak a jogszabályok megírása, hanem azok betartása és betartatása is. Követeljük a meglévő jogok érvényesülésének átfogó biztosítását és a szakmai szervezetek stabil állami támogatását, hogy azok függetlenül ellenőrizhessék, hogy a valóságban is megkapják-e a nők azt a védelmet, amely törvény szerint jár nekik!
A követeléscsomag lehetőséget ad a közös kiállásra és arra, hogy egyértelmű üzenetet küldjünk: a magyar nők kiszolgáltatott helyzete nem elfogadható. A 10 pont valós, kézzelfogható változásokat sürget, amelyek jobbá tehetik a magyar nők mindennapjait. Minden aláírás számít! Csatlakozz te is, és írd alá a Női Minimumot, ha te sem éred be kevesebbel!
I am Zita, a left-wing feminist activist of the Women for Each Other movement.
For several months, together with many dedicated and inspiring women, we have been working to make visible the systemic injustices that affect women in Hungary.
The Women’s Minimum was created on the initiative of 17 civil organizations as a firm response to the injustices that Hungarian women face day after day.
1. Only YES means yes! We demand the legalization of the culture of consent and that revenge porn be an independent criminal offense! Women’s bodies are not commodities under any circumstances! Provide real protection for victims of violence! Women’s safety is not a bargaining chip, but a fundamental human right!
2. Dignity in the delivery room! We demand the official recognition, prevention and elimination of obstetric and gynecological violence! Ensure the full implementation of patient rights and truly informed, free consent for all women – considering the special situation and needs of marginalized groups of women! Guarantee the presence of the chosen companion during delivery and make out-of-hospital births part of the state healthcare system!
3. No taboos in schools! Mandatory education on age-appropriate sexuality and equality-based relationships should begin in first grade!
4. Women’s needs are not a luxury! Make the morning-after pill available without a prescription, and reduce the tax burden on contraceptives, condoms and pads/tampons to the lowest possible level! Regardless of their financial means, everyone should have access to modern and safe contraceptives after personalized information, if necessary, through the introduction of social support!
5. My body, my choice! The state should ensure that women can decide to carry out or terminate their pregnancy without external influence! We demand the immediate withdrawal of the “fetal heartbeat rule”! The mandatory waiting period and counseling before abortion should be abolished! The right to decide belongs to the woman, the information should be non-judgmental, supplemented by professional and, if necessary, free psychological support! Access to safe abortion should be fast, free of charge on social grounds for those in need. The Hungarian state should allow medical abortion and ensure its nationwide, affordable availability! Reproductive rights should apply equally to all women, regardless of relationship status or sexual orientation!
6. Care work – value it and pay for it! We demand that the care work of every person raising a child be paid for, regardless of income and family form! Increase and index GYES (childcare allowance), family allowance (családi pótlék), and caregiver benefits (ápolási díj) for disabled or chronically ill family members. Children should be safe even after divorce, without the risk of debt! Provide targeted housing and labor market assistance to families in need! All children are equal! Every child has the right to a loving family! Provide the possibility of adoption for single people and people living in same-sex relationships!
7. Pay women for their work! Implement the Pay Transparency Directive adopted in 2023 in a way that significantly reduces the gender pay gap! Protect women in the labor market! The state should provide support to employers who hire mothers with young children and workers with care responsibilities and support part-time and flexible employment with targeted measures! The state should support disadvantaged women in finding employment and their decent working conditions! Women are much more likely than men to work in low-paid sectors. Those who earn little should not carry the burden of the country on their backs, the tax system should be progressive, everyone should be taxed according to their income! Care work should not be devalued in the labor market either! We demand wage increases for workers in the social sector!
8. Poverty is also a women’s issue! We demand complex social support for the poorest families and a fair pension system that takes into account women’s life paths! The state should create more long- and short-term housing solutions exclusively available to women! A comprehensive government strategy should be prepared to prevent homelessness and ensure access to housing!
9. Nothing about us without us! The state should ensure the substantive representation of women’s interests at all levels of decision-making, the involvement of professional organizations in decision-making processes! We demand regular state funding for research that specifically examines the situation of women and fills gaps in existing knowledge!
10. The law should not only exist on paper! The state’s task is not only to write laws, but also to comply with and enforce them. We demand comprehensive assurance of the enforcement of existing rights and stable state support for professional organizations so that they can independently monitor whether women are actually receiving the protection they are entitled to under the law!
The package of demands provides an opportunity to take a joint stand and send a clear message: the vulnerable situation of women in Hungary is unacceptable. The 10 points call for real, tangible changes that can improve the everyday lives of women in Hungary. Every signature counts! Join us and sign the Women’s Minimum if you too will not settle for less!
Mi, az Anarchista Diákmozgalom ezen a rendezvényen a kizsákmányolásból szeretnénk kiindulni, ezért szükséges megvizsgálnunk, hogy mi az a kizsákmányolás. A kizsákmányolás az elnyomottak pénztől való függősége. A pénzen keresztül uralják a munkát, a közbeszédet, a testünket. A kizsákmányolás célja nem csupán a javak gyarapítása, hanem a kontroll megtartása életünk minden szeglete felett.
Ez az eszköz az elit kezében van, akik fel is használják mások kihasználására és meggyalázására. Ennek minden formája erőszak. Ez az erőszak a legkiszolgáltatotabb rétegben élőket érinti leggyakrabban. Ők a gyermekotthonok lakói, egyszerű munkásnők, a hajléktalanság. Ennek az erőszaknak elkövetői és tettesei, nyertesei és haszonhúzói vannak. Ennek a kizsákmányolásnak a kegyetlenségét követjük nyomon, a Szőlő utca és az Epstein-ügyek képében, az amerikai uralkodó osztály a modell iparból, a magyar uralkodó osztály a gyermekotthonokból szerzi áldozatait. Ez legális eszközök becsatornázása a nemi erőszak hálózatainak kiépítésére. Ezek nem egyedi esetek, hanem az évszázadok óta fennálló patriarchális rendszer szerves részei. Az európai társadalmak kizsákmányoló működésének elsőnek a nők szabadságával kellett leszámolnia, azért hogy a családmodellt és a gyermeknevelést egy könnyen irányítható struktúrába kényszerítse. Ma is ebben a rendszerben élünk, ez teszi lehetővé, hogy a rendszer az ember osztályhelyzetére hivatkozva validálja az ellene irányuló erőszakot. Láthatjuk, hogy a kormánypárt az általuk elkövetett “bűncselekményekre” hivatkozva validálja az ellenük elkövetett erőszakot. Egy, a gyerekek által elkövetett tett sem vetekszik azzal, amilyen erőszakot működtet az állam, a legelesettebb, jelezném mégegyszer, gyerekek ellen. Itt a gyermekotthon lakóinak módszeres rabszolgasorba döntéséről van szó. Egy áldozat nyilatkozott még decemberben. 14 éves korától élt a Szőlő utcai javítóintézetben, a nyilatkozatában beszámolt az őt érő rendszeres fizikai és szexuális bántalmazásról. Ezt az erőszakot Juhász Péter Pál követte el, a fidesz által felfuttatott közszereplő és gyermekvédelmi szakértő. Ezek a példák lebuktatják a rendszer lényegét és kegyetlenségét, nem egymástól független esetek, hanem a működő mechanizmus, ami felhasználja az elnyomottak testét, munkáját, életét.
Ha ez egy rendszer akkor meg is lehet buktatni! Minden erőfeszítésünket egy új rendszer felépítésére kell öszpontosítanunk, nem pedig a jelenlegi foltozgatására. Kritikus egyénekre van szükségünk, akik ellenállnak a rendszer propagandájának. Nekünk, az elnyomottaknak kell alulról felépítenünk azt a működést, ami véget vet a kizsákmányolásnak és egy méltóságos, szolidáris társadalmat hoz létre minden egyén számára. A pártokat fel kell hogy váltsák az elnyomás megszüntetésére alakult tömegszervezetek. Parlamenti viták helyett demokratikus diskurzusokat kell létrehoznunk. Ezekből a közmegegyezésekből kell létrehoznunk a következő rendszert. A parlamenti választásokat fel kell hogy váltsa az aktív cselekvés, aminek az alappillére a mozgalom, amibe a társadalom buzdításával be kell vonzanunk az elnyomottakat, hogy együtt erőt tudjunk kifejteni. Csatornákat kell létrehozni, amelyen keresztül elérjük a társadalom legelszeparáltabb rétegeit, és közeli kapcsolatot fenntartani azokkal. Ezek azok az eszközök, amelyek meg tudják törni a propaganda hatását az egyénekre, ezzel felszabadítva a világlátásunkat, a közbeszédet, a másokról alkotott képüket. A propaganda és önkényuralmi eszközök által kialakított elidegenedést a szolidaritással és a társadalmon belüli kapcsolatok kiépítésével kell megszüntetnünk. Az összefogás az, amivel kiemelhetjük az egyént a hatalom béklyóiból, és megszüntethetjük a kizsákmányolást. Mi nem csupán koncepció nélkül szeretnénk szidni az államot és az erőszakmonopóliumot, hanem egy hierarchiamentes tömegszervezet létrehozását szorgalmazzuk, aminek a célja az elnyomás megszüntetése. A rendszernek vesznie kell és ez közös felelősségünk.
We, the Anarchist Student organization would like to start our speech at this event at exploitation. First we need to examine what exploitation means. Exploitation is the oppressed’s dependency on money. They own our labour, public discourse and our bodies through money. The goal of exploitation is not solely the accumulation of capital but keeping control over every single part of our lives.
This tool is in the hands of the elite, who use it to exploit and desecrate others. All forms of this is violence. This violence affects the most vulnerable part of society the most. These are the children who live in orphanages, simple working women and people without homes. This violence has offenders and delinquents, winners and beneficiaries. We can follow the brutality of this exploitation in the Szőlő utca and Epstein cases, the american ruling class gets it’s victims from the model industry, the hungarian ruling class gets them from orphanages. This is the channeling of legal tools into the developing of the sexual assault network. These are not unique cases. But the integral parts of the centuries old patriarchal system. The european societies exploitative had to reckon whith women’s liberty first, to force childcare and the family model into an easily controllable structure. We still live in this system today, this makes it possible for the system to validate the violence against the people referring to their class stance. We can see that the governing party justifies the violence committed against them by pointing at the “crimes” committed by them. Not one thing committed by a child can compete with the violence that the government commits against them, against the most vulnerable, — I would like to highlight again, — children. Here we are talking about the systematic enslavement of the inhabitants of orphaneges. One victim made a statement back in December, they were living in the Szőlő street correctional facility since they were 14 years old, in the statment they reported about the regular physical and sexual assault that happend to them. This assault was committed by Juhász Péter Pál, the public figure and child protective specialist run up by fidesz. These examples uncover the essence and brutality of the system, these are not independent cases, but a working mechanism, which uses the oppressed’s body, labour and life.
If it’s a system, then it can be taken down! We have to put all our effort into building a new system, not trying to patch up the current one. We need critical individuals who resist the system’s propaganda. We, the oppressed have to build the operation from the bottom up, that ends exploitation and creates an honorable and solid society for every individual. Parties have to be replaced with mass organizations founded for the purpose of abolishing oppression. Instead of parliamentary debates we have to create democratic discourses. We have to create the next system from these consensuses. Parliamental elections have to be replaced by action, wich is based on the movement, in wich we have to involve the oppressed by encouraging society, so we can express power together. We have to create channels trough wich we can reach the most separated social classes and keep a close link with them. These are the tools that can break the effects of propaganda on the individuals, freeing their world view, public discourse and their picture formed of others by doing this. We need to abolish the estrangement formed by propaganda and authoritarian tools with solidarity and by building connections inside society. Unity is what can lift us up from the shackles of power and abolish exploitation. We don’t just want to speak ill about the monopoly of violence without a concept, but urge the creation of a hierarchy free mass organisation with the goal of ending oppression. The system has to go and that’s our joined responsibility.
Ma, nemzetközi nőnapon nem csak azért gyűlünk össze, hogy ünnepeljük a nők erejét és rezilienciáját, hanem azért is, hogy emlékeztessük a világot: egy a harcunk. A küzdelmünk nemzetközi, kollektív, és elválaszthatatlan attól, hogy az igazságot követeljük.
Egy olyan világban élünk, ahol a hatalmasok büntetlenül bűnöznek. Ahol a nemzetközi jog meghajlik a politikai érdek súlya alatt. Ahol azok, akik fegyverkeznek és diktálják a háborúkat szabadok, akik túlélik azokat, ki vannak rekesztve.
A női küzdelmet nem korlátozzák a határok. Ez egy küzdelem az egész világon, Gázától Venezueláig, Szudántól a mi utcáinkig. A nők mindenhol olyan rendszerekkel találkoznak, melyek a testüket csatatérként, a hangjukat fenyegetésként, a jogaikat tetszőlegesként kezelik.
A metszetszemlélet nem egy szlogen, hanem szükséglet. Minden nő tapasztalatát formálja a neme, rassza, osztálya, bőre, akcentusa, útlevele. Ha nem látjuk ezeket a metszeteket, ha nem küzdünk azokért, kik leginkább a célkeresztben vannak, a feminizmus lelkét veszítjük el.
Senki nem szabad, amíg nem vagyunk mindannyian szabadok.
Amikor nőjogokról beszélünk, de hallgatunk Gázáról, amikor méltóságért kiáltunk de nem nézünk Szudánra, amikor ünnepeljük a haladást, miközben Kuba, Venezuela és Irán még nagyobb válságba süllyed, elveszítjük a hitelességünket.
A felszabadítás nem épülhet szelektív empátiára.
Palesztínában, Szudánban, és sok más helyen a nők nem csupán áldozatok, hanem célpontok. Hadseregek és megszállók nemi erőszakot használnak a háború és uralom fegyvereként. Ez nem véletlen. Ez rendszerszintű. Ez a megsértése minden alapelvnek, amelyről az emberiség azt állítja, hogy ragaszkodik hozzá.
Viszont nem vagyunk tehetetlenek. Egy új generáció vagyunk: összekapcsoltak, tájékozottak, és nem vagyunk hajlandók csendben maradni. Azok történeteit hordjuk magunkkal, akikét eltörölték a narratívák. Mindazok mellett állunk, akik ellenállnak, törődnek, akik még a romokban is szabadságról álmodnak.
A mi generációnk érti, hogy a szolidaritás nem jótékonyság, hanem kötelesség. Közös felelősségünk, hogy vállt vállnak vetve álljunk ki határokon, nyelveken és ügyeken át, mert tudjuk, hogy a felszabadulás közös, különben egyáltalán nem létezik.
Ma hadd visszhangozzon hangunk Budapestről Gázába, Caracastól Kartúmig. Hallják meg: többé nem választjuk el a feminista igazságot a nemzetközi igazságtól. Falak helyett hidakat építünk. A bátorságot választjuk a kényelemmel szemben. És addig menetelünk együtt, amíg minden nő, mindenhol nem élhet szabadon.
Today, on International Women’s Day, we gather not only to celebrate women’s strength and resilience, but to remind the world that our struggle is one. It is international, collective, and inseparable from the demand for justice.
We live in a world where the powerful commit crimes with impunity. Where international law bends under the weight of political interest. Where those who carry weapons and dictate wars walk free while those who survive them are shut out.
The struggle of women is not confined by borders. It is one struggle all around the world, from Gaza to Venezuela, from Sudan to our streets. Women everywhere face systems that treat their bodies as battlegrounds, their voices as threats, and their rights as optional.
Intersectionality is not a slogan, it is necessary . Every woman’s experience is shaped by her gender, her race, her class, her skin, her accent, her passport. And if we do not see those intersections, if we do not fight for those most targeted , then we lose the very soul of our feminism.
No one is free until everyone is free.
When we speak of women’s rights but remain silent about Gaza, when we call for dignity but look away from Sudan, when we celebrate progress while Cuba, Venezuela, Iran sink deeper into crisis we lose our legitimacy.
We cannot build liberation on selective empathy.
In Palestine, Sudan, and beyond, women are not just victims, they are made targets. Armies and occupiers use sexual violence as a weapon of war and domination. This is not by accident. It is systemic. It is a violation of every principle humanity claims to hold on.
But we are not powerless. We are a new generation connected, informed, and refuses to be silent. We carry the stories of those erased by narratives. We stand with all those who resist, who care, who dream of freedom even in the ruins.
Our generation understands that solidarity is not charity. It is duty. It is our collective responsibility to stand shoulder to shoulder across borders, languages, and causes because we know that liberation is shared, or it is not at all.
So today, let our voices echo from Budapest to Gaza, from Caracas to Khartoum. Let them hear us say: we will no longer separate feminist justice from international justice. We will build bridges, not walls. We will choose courage over convenience. And we will march together until every woman, everywhere, can live free.
Kedves demonstrálók, kedves szövetségeseink!
Március 8. nem díszlet.
Nem marketingkampány.
Nem udvarias köszöntés.
Március 8. emlékeztető arra, hogy a nők jogai soha nem ajándékként érkeztek.
Hanem konfliktusból. Kockázatból. Közös kiállásból.
Ma egy olyan országban élünk, ahol a bizonytalanság rendszerszintű.
Ahol a gondoskodás láthatatlan, de elvárt.
Ahol a nők teste politikai csatatér.
Ahol az önrendelkezés feltételekhez kötött.
A hatalom családról beszél – de nem beszél a félelemben élő nőkről.
Gyermekvédelemről beszél – de nem beszél az erőszakról, ami a gyermekotthonokban és családon belül történik.
Nemzetet emleget – de nem tekint minden nőt a nemzet részének.
Mi pontosan tudjuk, mit jelent ez.
Leszbikus nőként ebben a rendszerben egyszerre próbálnak eltüntetni és felnagyítani minket.
Eltüntetni a hétköznapokból, a tankönyvekből, a törvényekből. És felnagyítani, amikor ellenségképre van szükség.
A párkapcsolataink nem kapnak jogi biztonságot.
A családjainkat nem ismerik el.
A közösségi tereinket szűkítik.
A megszólalásainkat támadják.
Azt üzenik: maradjatok csendben.
Mi pedig azt mondjuk: nem fogunk!
Nem fogunk csendben maradni akkor, amikor a nők elleni erőszak nem kap rendszerszintű megoldást.
Nem fogunk csendben maradni akkor, amikor gazdasági függésben tartanak nőket.
Nem fogunk csendben maradni akkor, amikor a leszbikus és transz nők létezését ideológiai vitává silányítják.
Mert a mi életünk nem ideológia.
Az élettársi kapcsolatunk nem propaganda.
A mi testünk nem politikai eszköz.
És mondjuk ki világosan:
önmagában egy politikai fordulat nem jelent automatikus biztonságot.
Ha a nők jogai nem alapvetésként jelennek meg, újra és újra háttérbe fognak szorulni.
Ha nem beszélünk a strukturális egyenlőtlenségről, az újratermeli önmagát.
Ha nem nevezzük nevén a patriarchális működést, tovább él intézményekben, törvényekben, hétköznapi gyakorlatokban.
Mi nem passzív résztvevői akarunk lenni a változásnak.
Mi hosszú ideje aktívan hozzájárulunk a változáshoz.
Tömegeket viszünk az utcára, tömegeknek segítünk elfogadóbbá válni. Ezért helyünk van az asztalnál.
Követeljük, hogy a nők elleni erőszak megelőzése valódi politikai prioritás legyen.
Követeljük, hogy az önrendelkezéshez való jog ne legyen alku tárgya.
Követeljük, hogy a leszbikus és transz nők jogi és társadalmi elismerése ne „speciális ügy”, hanem alapelv legyen.
Követeljük, hogy a gondoskodási munka legyen megfizetve, és ne természetes kötelezettség legyen.
Férfiak!
Ez a rendszer nemcsak a nőknek árt.
Azt tanítja, hogy az uralom természetes, hogy a keménység erény, hogy az érzelem kimutatása gyengeség.
De a valódi erő nem az elnyomásban van.
A valódi erő a felelősségvállalásban van.
Abban, ha kiálltok mellettünk – nem helyettünk, hanem velünk.
Ma nem szimbolikus jelenlétet kérünk.
Hanem szolidaritást a politikában, a társas- családi és munkahelyi kapcsolatokban.
Olyan országot akarunk, ahol a biztonság nem kiváltság, hanem alap!
Ahol a nőket nem a szerepeik alapján értékelik.
Ahol a leszbikus nőknek nem kell védekezniük azért, akit szeretnek.
Ahol a transz nők nem célpontjai a hatalmi játszmáknak.
Nem akarunk kevesebbet, mint rendszerszintű változást.
Mert mi nem ideiglenes szereplői vagyunk ennek az országnak.
És nem kérünk engedélyt arra, hogy létezzünk.
Itt élünk.
Dolgozunk.
Szeretünk.
Közösséget építünk.Ezért vagyunk ma itt.
És ezért leszünk itt holnap is.
Dear demonstrators, dear allies!
8th of March is not a stage set.
It is not a marketing campaign, nor a polite greeting.
It is a reminder that women’s rights were not handed down as complimentary gifts.
Instead, they grew out of conflicts, risk-taking and community effort.
Today we live in a country whereby uncertainty is systemic.
Where caring is invisible and unrecognised but highly expected.
Where women’s bodies are a political battlefield.
Where autonomy is conditional.
The rulers of this country talk about ‘the family’, but they never mention women living in persistent fear.
They talk about child protection, but they never talk about the violence in state care homes and family homes.
They talk about the nation, but they do not consider all women to be part of it.
We know very well what all this means.
This regime tries to make lesbian women invisible and far too visible at the same time.
They try to eliminate us from everyday life, textbooks and laws.
And magnify us when they need an enemy.
Our intimate partnerships have no legal recognition.
Our families are not recognised and acknowledged.
Our community spaces are being reduced.
Our public presence is being attacked.
They tell us to shut up.
And we say we will not!
We shall not remain silent till violence against women is systemically erased.
We shall not remain silent while women are economically dependent.
We shall not remain silent when lesbian and trans women’s existence is reduced to an ideological argument.
Because our lives are not ideological.
Our civil partnerships are not political propaganda.
Our bodies are not political devices.
Let’s speak out clearly:
A political change does not automatically guarantee safety for women.
Unless women’s rights are fundamental, they will be sidelined again and again.
Unless we speak about structural inequality, it will reproduce itself.
Unless we address patriarchy, it will carry on within our institutions, our laws and daily practice.
We do not want to be passive recipients of change. We have been actively contributing to change for a very long time!
We move crowds onto the streets, we help crowds become more inclusive. Therefore, we have a well deserved place by the table.
We demand prevention of violence against women to be a political priority.
We demand the right to self-determination not to be up to negotiation.
We demand lesbian and trans women’s legal and social recognition not to be a ‘special issue’ but a fundamental one.
We demand carework to be recognised and compensated for, instead of being expected as a ‘natural’ women’s responsibility.
Attention, men!
This political system is not only damaging to women!
It teaches you that tyranny is natural, toughness is a virtue and showing empathy is a weakness.
However, real strength lies not in suppressing others.
Real strength lies in being accountable and owning up to responsibility.
Real strength lies in standing up for women. Not instead of us but together with us.
Today we are not just requesting your symbolic presence.
Instead, we ask for solidarity within politics, within the family and at work.
We want to live in a country where safety is not a privilege but a fundamental right.
Where women are not judged by their roles.
Where lesbians do not need to be defensive about who they love.
Where trans women are not the target of manipulative power dynamics.
We want nothing less than systemic change.
Because we are not episode actors in this country, and we do not ask for permission to exist.
We live here.
We work here.
We love here.
And we build communities here.
This is why we are here.
And this is why we will be here tomorrow.